A rövidszőrű magyar vizsla

A rövidszőrű magyar vizsla származástörténete igen régre vezet vissza. A honfoglaló magyarok életkörülményeiről, szokásairól és vándorlásairól csupán sejtéseink lehetnek, hiszen alig valami maradt az utókorra. A nomád életvitelű magyar törzsek folyamatos mozgásban voltak, vadásztak, halásztak, gyűjtögettek, állatot tartottak. Az igényeiknek leginkább megfelelő lakó- és vadászterületeket keresték. A magyar törzsek vadászkutyái valószínűleg az Ázsiából magukkal hozott keleti kopók lehettek, hiszen ezek feleltek meg leginkább az életvitelüknek. Felmerülhet az agár szerepe, de ebben az időben a terepviszonyok és a növényzettel való borítottság nem tette lehetővé az agár elterjedését a magyar törzsek között. A vándorlás évtizedeiben sajátították el a keleti népekre jellemző solymászatot, mely új vadászkutyafajta megjelenését tette szükségessé. A Kárpát-medencét elérve a mocsaras, lápos terület továbbra sem kedvezett az agarászatnak, ezért a döntő szerep a vadászatban valószínűleg még mindig a kopóké volt.

Régészeti leletek alapján alakult ki a kutatók azon véleménye, miszerint a vizslát, mint vadászkutyát már ismerték és alkalmazták az Árpád-házi királyok (XI.-XIV. sz.) korában. Feljegyzések azonban sajnos nem maradtak ránk. Feltételezhető, hogy a magyarok a magukkal hozott kopóikat keresztezhették az ott élő kelta kopók utódaival. Ennek eredményeként alakult ki önálló fajtaként a pannon kopó és az erdélyi kopó is. Csaknem biztos, hogy a rövidszőrű magyar vizsla őse a pannon kopó volt, de sajnos a fajta kihalt, és küllemét tekintve csak feltételezésekre hagyatkozhatunk. Kezdetben a magyar vizsla sem színében sem külső megjelenésében nem mutatott egységes képet. Eleinte alapvető vizsla tulajdonságokra szelektált kopó volt, melyet vizslatásra tanítottak be. Szent István király intézkedése is minden bizonnyal hatással volt a fajta kialakítására. Papokat és lovagokat hozatott be nyugatról, akik magukkal hozhatták kutyáikat is. Valószínűleg azonban ez nem volt döntő jelentőségű.

A „vizsla" szó finnugor eredetű, és már a XII. században megjelent a magyar nyelvhasználatban személy és helységnévként. Vadászkutya megnevezésként először a XIV. század végén említik.

A magyar vizsla kialakulásában a legnagyobb jelentősége a törökök 150 éves uralmának volt. A török hódoltság idejéről sok írásos emlék maradt fenn, miszerint a törökök magukkal hozták kutyáikat, azok pedig elterjedtek az egész Kárpát-medencében. Az Alföldön ebben az időszakban kezdték el kitermelni az erdőket, így az agarászatra is alkalmassá vált a terület, a nagyvadakat pedig felváltották az apróvad fajok. A mezőgazdaság fejlődésnek indult, az erdős területek többnyire csak a hegyvidéken maradtak meg. A lőfegyver elterjedése a vadászatban a vadászkutyák célirányosabb tenyésztését kívánta meg. Ekkortól rendszeresen keresztezték a magyarok kopóit, agarait, a kialakulóban levő vizslát, azaz solymászebet a törökök vadászkutyáival. Ki kell emelnünk az óegyiptomi eredetű agár és a kopóból kitenyésztett török fürjészeb hatását, mindkét fajtára jellemző volt a homoksivatagi sárga szín. A magyar solymászeb - a magyar agár és a magyar vizsla közvetlen őse - színét ennek a két fajtának köszönheti. A sárga szín ettől az időszaktól domináns a magyar vizslában.

1729-ben életbe lépett egy törvény a mezőgazdaság védelme érdekében, mely betiltotta a kopóval való vadászatot, de engedte a vizslatást. A magyar vizsla terjedésének és népszerűségének természetesen kedvezett ez a törvény. A solymász- és fürjészebekből ekkor alakult ki a mai értelemben vett vizsla. A fennmaradt írásos emlékek egyértelműen bizonyítják, hogy ez a fajta eltérően alakult ki, mint más nemzetek vizslái. A nyugat-európai országokban kitenyésztett vizslák szinte kivétel nélkül az óspanyol vizslától származnak, míg a magyar vizsla teljesen mentes ettől a fajtától.

A tenyésztés az 1700-as évek elején kezdődött Trencsén megyében. A Csallóközből Somogy-megyén keresztül az egész Dunántúlon elterjedt, és a század végére a Kárpát-medence legnépszerűbb vizslája lett az úgynevezett sárga vizsla. Mivel eleinte tájegységenként más-más névvel illették ezt a fajtát, az egységes magyar vizsla elnevezést először Zay Imre használta 1914-ben. Majd Ötvös Balázs vadászkynológus tudatosan terjesztette el és tette általánossá ezt az elnevezést egész Magyarországon. A kiegyezést követően (1867) megkezdődött a nyugati országokból a pointerek, vizslák és agarak importálása. Ez véget vetett a magyar sárga vizsla aranykorának. Néhány törzset kereszteztek is ezekkel az import fajtákkal, mely erősen rontott mind a külső, mind a belső tulajdonságokon, és a fajtát még inkább heterogénné tette. A XIX. század végére a fajta sorsa majdnem megpecsételődött a külföldi fajták előtérbe kerülése miatt, de szerencsére néhány tenyésztő szívén viselte a magyar vizsla sorsát. A magyar vizsla nem csak nemzeti értéket képvisel, de a magyar vadászati módoknak, szokásoknak és a területi adottságoknak is sokkal jobban megfelel, mint nyugati társai. A fajtamentés érdekében összefogott elhivatott emberek megalapították 1924-ben az Országos Vizsla Club-ot. Így már szakmai felügyelet alatt kezdődhetett meg a rehabilitáció és a céltudatos tenyésztői munka. Megkezdték az ideiglenes törzskönyvezést is a meghatározott tenyésztési célok kitűzésével egy időben. Az FCI a fajtát 1935-36-ban regisztrálta. Az ez utáni időszak ismét a fajta felvirágzását hozta, megalakultak az első bejegyzett kennelek.

A II. világháború természetesen a tenyésztői munkának gátat szabott, és a populációt erősen csökkentette. Csak a 60-as évektől indult be javulás, amit a vizslás sportok népszerűsítése okozott. Az 1971. évi Vadászati Világkiállításon (és Kutya Világkiállításon) az ország a nemzetközi figyelem középpontjába került. A nemzetközi és magyar szervezetek egyaránt támogatták a vizslás versenyek szervezését nemzeti és nemzetközi szinten is. Speciális magyar vizslaversenyeket szerveztek, hogy a fajta értékeire fel tudják hívni a figyelmet.

Az 1990-es évekre a fajta újra hanyatlásnak indult, köszönhetően a divatszemlélet térhódításának a szakmai szempontok ellenében. A fajtajelleget adó tulajdonságok megőrzésének kiemelt jelentősége van a tenyésztésben, mely megvalósulását a 32/2004. (IV.19.) OGY határozat is biztosítja azzal, hogy a rövidszőrű magyar vizslát nemzeti kinccsé nyilvánította.

A fajta felhasználási területe:

Sokoldalúan felhasználható vadászkutya, mely munkavizsgára kötelezett. Erdőn, mezőn, vízben egyaránt jól dolgozik. Kiváló szaglás, határozott vadmegállás és kitűnő apportkészség jellemzi, a vizet szereti. Természete miatt lakásban és kertben is egyaránt tartható, de mozgásigénye igen nagy. A marmagasság a kanoknál 58-64 cm, a szukáknál 54-60 cm.

Általános megjelenése:

Elegáns, középnagy, harmonikus testfelépítésű vadászkutya. Szőrzete sima, rövid, zsemlesárga színű.

Viselkedés, jellem:

Élénk, barátságos viselkedésű, könnyen tanítható, hűséges fajta. Mindig tartja a kapcsolatot a vezetőjével, folyamatos kontaktust igényel. Nem lehet félénk, vagy agresszív, a durva bánásmódot nehezen viseli.

Forrás: A Vadászkutya 2007/4 10-15.o.