Az erdélyi kopó

Az erdélyi kopó ősi magyar vadászeb, nagyon elegáns, harmonikus megjelenéssel. Tulajdonságait a magyar táj éghajlati és speciális terepviszonyai, valamint az itt alkalmazott vadászati módok alakították ki. A vadat kitűnően hajtja, állítja, csapázásra is használható. Rendkívül jó szaglással rendelkezik, a hideg nyomon is kitartóan keres. Amint meleg nyomra ér, kopókra jellemző csaholást hallat, hajtás közben is hangos ugatással ered a vad nyomába.

A kisebb ragadozókat (róka) lefojtja, a nagyvadakat hajtja, és helyben tartja. A vadászaton önálló, a vezetőtől távol is tudja a dolgát, nem ritkán akár 80-100 km-t is lefut alkalmanként. Mindig visszatér az indulási helyére. Általában 3-5 kutyát használnak egyszerre, de egyedül is szívesen dolgozik.

Alaptermészete nyugodt, kiegyensúlyozott, de határozott is. Az erdélyi kopó igénytelen, könnyen alkalmazkodik, nem ugat feleslegesen. Idegenekkel szemben tartózkodó, de gazdájához nagyon hűséges, ragaszkodó. Gazdáját akár meg is védi, bátor és jó házőrző. Lakásban és kertes házban egyaránt tartható, mert nagyon alkalmazkodó, tanulékony fajta. Két változata van, a rövid lábú és a hosszú lábú erdélyi kopó. A változatok színben, szőrzetben és méretben is különböznek egymástól.

Az ismertebb változat a hosszú lábú erdélyi kopó, 55-65 cm marmagassággal, színe bársonyfekete, cser és fehér jegyekkel. Teste hosszútávfutásra idomult, nem durva, de nem is vékony csontozatú, klasszikus atlétaalkat. Szikár, jól izmolt, elegáns mozgású vadászkutya. A hosszú lábú erdélyi kopót erdei vadászatokhoz, főleg nagyvadra használták elődeink. A rövid lábú erdélyi kopó marmagassága 45-50 cm, alapszíne vörös, fehér jegyek itt is előfordulnak. A testfelépítése erőteljes, de arányos, nem kurtalábú. Megjelenése zömök, de nem nehézkes, elegáns fellépésű. Eredetileg fedett területeken apróvadra használták, sziklás terepen pedig zergevadászatra.

Az erdélyi kopó kiváló társ lehet futásban, túrázásban, aktív kutyás sportokban, hiszen alkata, kitartása, szívóssága alkalmassá teszi az ilyen szabadidős tevékenységekre. A kedvtelésből tartott példányok mozgatása mindenképpen ajánlott, mert a megfelelően kimozgatott egyedek viselkedése nyugodt, békés, kiegyensúlyozott. Az igényeit nem a napi többszöri rövidebb séta, hanem inkább az időszakonkénti hosszabb, intenzívebb mozgás elégíti ki.

A fajta története:

Honfoglaló őseinkkel érkező kopók az itt élő népesség kutyáival keresztezve hozták létre a pannon kopót. A pannon kopó a közép európai kopófajták, ezzel együtt az erdélyi kopó őse. A pannon kopóval eredetileg apróvadas területen vadásztak, nyúlra, rókára és őzre. Az Erdélyben használt és tenyésztett egyedek a sajátos vadászati viszonyok miatt szivós és bátor kutyákká váltak az évszázadok alatt. Valószínűleg keresztezték őket a hegyi, ridegen tartott nyájakat őrző esztenakutyákkal, így elérték, hogy nagyvad hajtására is alkalmasabbak lettek. A kialakult kutyák nem féltek a medvétől, a hiúztól és a vaddisznótól. A kopó a XIX. századig igen elterjedt volt egész Magyarországon és Erdélyben úgyszintén. A mezőgazdaság fejlődése miatt felszámolták a mocsarakat, az erdővel borított területeket lecsökkentették, a kopós vadászat a hegyekre korlátozódott. Összességében ez oda vezetett, hogy a magyarországi kopóállomány szinte eltűnt. Szerencsére Erdélyben a két világháború között is népszerű maradt az erdélyi kopó, így a fajta fennmaradt. A szelekció elsősorban a belső tulajdonságok (kiváló tájékozódási képesség, jó szaglás, bátorság, kitartósság, stb.) megőrzésére irányult, nem a küllemre. A fajta egységes volt a belső tulajdonságaiban, a méretük pedig a területi adottságoktól függött. Erdély peremén és az Erdélyi-medencében 55-60 cm marmagasságú egyedeket használtak, a hegyekben pedig ennél magasabb kutyákat használtak a nagy hó miatt. Általános követelmény volt bármelyik méretnél, hogy a kutyák feszesek, gyors reflexűek legyenek. A laza, lomha kutyák könnyen megsérülhettek a nagyvadak hajtásában.

A második világháborút követően Románia nemzeti fajtájaként akarta elismertetni. Mikor kiderült, hogy ezt nem engedélyezték, Romániában a vadállományra káros dúvadnak minősítették, és rendeletet hoztak az erdélyi kopó (és a magyar agár!) kiirtására. 1944 és 1969 között egyetlenegy almot sem jelentettek be, az FCI nyilvántartása szerint a fajta teljesen kihalt.

Az újrakezdés:

A 60-as évek végén Magyarországon belekezdtek a fajta újratenyésztése. Néhány erdélyi kopó egyeddel kezdődött a munka. Az első egyedek Erdélyből származtak, majd további példányokat is sikerült hazahozni a 70-es években. Miután elkészült a fajta standardja, az FCI 1968-ban hivatalosan elismerte, és kilencedik nemzeti fajtánkká nyilvánította az erdélyi kopót. A standard több változtatáson esett át, de mindkét változat bemutatását taglalta. Az utolsó 2000. évi módosításból azonban a rövid lábú változat kimaradt, és sajnos a kiállításokról is eltűnt. A jövő feladata, hogy kérnünk kell a standard helyesbítését, vagy a rövid lábú erdélyi kopót önálló fajtaként kell elismertetnünk.

A fajta Erdélyben és Magyarországon van jelen számottevően. Az állomány heterogén, akár egy almon belül is. Az erdélyi állomány még ma is jobbára a vadászok kezében van, és eredeti rendeltetésük szerint használják és tenyésztik őket. A szelekció elsősorban a munkatulajdonságokra korlátozódik. A tenyésztés többnyire törzskönyvezés nélkül zajlik, sajnos a kutyákat sokszor más fajtákkal is keresztezik, az egyedek külleme erősen eltér a standardtól. A kutyák származása nem nyomon követhető, így a tenyésztésbe vonásukkal igen körültekintően kell eljárni.

A jelenleg érvényben lévő vadászati jogszabályok csak korlátozottan engedélyezik az erdélyi kopó klasszikus alkalmazását. Csak novembertől december végéig vaddisznó hajtásra használhatjuk kopóinkat. Nyáron bevethetőek a higgadtabb egyedek a vadkárelháritásnál - zöldhajtásnál, és sebzett nagyvad utánkeresésére. Természetesen e fajtánál is igaz, hogy a jó kutya-gazda kapcsolathoz minél több időt kell együtt tölteni, sokat kell foglalkozni a kutyákkal, ezzel érjük el, hogy egy igazi társat kapunk, aki minden gondolatunkat ismeri.

Az erdélyi kopó a vele egy súlycsoportban lévő kutyákban gyakran lát konkurenciát, verekedhet, ezért meg kell gondolni, milyen fajtával tartjuk együtt. Ezért, és korlátozott alkalmazási lehetősége miatt kevés vadász tart erdélyi kopót. Mivel a tenyésztés a hobbi kutyatartók kezében van, a vadászatra egyáltalán nem szelektálnak. Családi kedvencként ideális, a gyerekeket nagyon szereti, természete játékos, jóindulatú, ugyanakkor bátor házőrző. Az esetlegesen előforduló idegrendszeri problémák sem jönnek elő hobbi tartásnál.

Ennek ellenére az erdélyi kopó ma is munkakutya, ahhoz, hogy tenyészthető legyen, tenyészszemlén és képességvizsgán kell bizonyítania.

Forrás: A Vadászkutya 2007/03 13-19.o.

Vissza a fajtakhoz »